Mark Twain: The War Prayer

The recording is a Librivox public domain production.

Mark Twain: The War Prayer Ima háború idején - Szentkuthy Miklós fordítása

It was a time of great and exalting excitement. The country was up in arms, the war was on, in every breast burned the holy fire of patriotism; the drums were beating, the bands playing, the toy pistols popping, the bunched firecrackers hissing and spluttering; on every hand and far down the receding and fading spread of roofs and balconies a fluttering wilderness of flags flashed in the sun; daily the young volunteers marched down the wide avenue gay and fine in their new uniforms, the proud fathers and mothers and sisters and sweethearts cheering them with voices choked with happy emotion as they swung by; nightly the packed mass meetings listened, panting, to patriot oratory which stirred the deepest deeps of their hearts, and which they interrupted at briefest intervals with cyclones of applause, the tears running down their cheeks the while; in the churches the pastors preached devotion to flag and country, and invoked the God of Battles beseeching His aid in our good cause in outpourings of fervid eloquence which moved every listener. It was indeed a glad and gracious time, and the half dozen rash spirits that ventured to disapprove of the war and cast a doubt upon its righteousness straightway got such a stern and angry warning that for their personal safety's sake they quickly shrank out of sight and offended no more in that way.

Sunday morning came -- next day the battalions would leave for the front; the church was filled; the volunteers were there, their young faces alight with martial dreams -- visions of the stern advance, the gathering momentum, the rushing charge, the flashing sabers, the flight of the foe, the tumult, the enveloping smoke, the fierce pursuit, the surrender! Then home from the war, bronzed heroes, welcomed, adored, submerged in golden seas of glory! With the volunteers sat their dear ones, proud, happy, and envied by the neighbors and friends who had no sons and brothers to send forth to the field of honor, there to win for the flag, or, failing, die the noblest of noble deaths. The service proceeded; a war chapter from the Old Testament was read; the first prayer was said; it was followed by an organ burst that shook the building, and with one impulse the house rose, with glowing eyes and beating hearts, and poured out that tremendous invocation

God the all-terrible! Thou who ordainest! Thunder thy clarion and lightning thy sword!

Then came the "long" prayer. None could remember the like of it for passionate pleading and moving and beautiful language. The burden of its supplication was, that an ever-merciful and benignant Father of us all would watch over our noble young soldiers, and aid, comfort, and encourage them in their patriotic work; bless them, shield them in the day of battle and the hour of peril, bear them in His mighty hand, make them strong and confident, invincible in the bloody onset; help them to crush the foe, grant to them and to their flag and country imperishable honor and glory --

An aged stranger entered and moved with slow and noiseless step up the main aisle, his eyes fixed upon the minister, his long body clothed in a robe that reached to his feet, his head bare, his white hair descending in a frothy cataract to his shoulders, his seamy face unnaturally pale, pale even to ghastliness. With all eyes following him and wondering, he made his silent way; without pausing, he ascended to the preacher's side and stood there waiting. With shut lids the preacher, unconscious of his presence, continued with his moving prayer, and at last finished it with the words, uttered in fervent appeal, "Bless our arms, grant us the victory, O Lord our God, Father and Protector of our land and flag!"

The stranger touched his arm, motioned him to step aside -- which the startled minister did -- and took his place. During some moments he surveyed the spellbound audience with solemn eyes, in which burned an uncanny light; then in a deep voice he said:

"I come from the Throne -- bearing a message from Almighty God!" The words smote the house with a shock; if the stranger perceived it he gave no attention. "He has heard the prayer of His servant your shepherd, and will grant it if such shall be your desire after I, His messenger, shall have explained to you its import -- that is to say, its full import. For it is like unto many of the prayers of men, in that it asks for more than he who utters it is aware of -- except he pause and think.

"God's servant and yours has prayed his prayer. Has he paused and taken thought? Is it one prayer? No, it is two -- one uttered, the other not. Both have reached the ear of Him Who heareth all supplications, the spoken and the unspoken. Ponder this -- keep it in mind. If you would beseech a blessing upon yourself, beware! lest without intent you invoke a curse upon a neighbor at the same time. If you pray for the blessing of rain upon your crop which needs it, by that act you are possibly praying for a curse upon some neighbor's crop which may not need rain and can be injured by it.

"You have heard your servant's prayer -- the uttered part of it. I am commissioned of God to put into words the other part of it -- that part which the pastor -- and also you in your hearts -- fervently prayed silently. And ignorantly and unthinkingly? God grant that it was so! You heard these words: 'Grant us the victory, O Lord our God!' That is sufficient. the whole of the uttered prayer is compact into those pregnant words. Elaborations were not necessary. When you have prayed for victory you have prayed for many unmentioned results which follow victory -- must follow it, cannot help but follow it. Upon the listening spirit of God fell also the unspoken part of the prayer. He commandeth me to put it into words. Listen!

"O Lord our Father, our young patriots, idols of our hearts, go forth to battle -- be Thou near them! With them -- in spirit -- we also go forth from the sweet peace of our beloved firesides to smite the foe. O Lord our God, help us to tear their soldiers to bloody shreds with our shells; help us to cover their smiling fields with the pale forms of their patriot dead; help us to drown the thunder of the guns with the shrieks of their wounded, writhing in pain; help us to lay waste their humble homes with a hurricane of fire; help us to wring the hearts of their unoffending widows with unavailing grief; help us to turn them out roofless with little children to wander unfriended the wastes of their desolated land in rags and hunger and thirst, sports of the sun flames of summer and the icy winds of winter, broken in spirit, worn with travail, imploring Thee for the refuge of the grave and denied it -- for our sakes who adore Thee, Lord, blast their hopes, blight their lives, protract their bitter pilgrimage, make heavy their steps, water their way with their tears, stain the white snow with the blood of their wounded feet! We ask it, in the spirit of love, of Him Who is the Source of Love, and Who is the ever-faithful refuge and friend of all that are sore beset and seek His aid with humble and contrite hearts. Amen.

(After a pause.) "Ye have prayed it; if ye still desire it, speak! The messenger of the Most High waits!"

It was believed afterward that the man was a lunatic, because there was no sense in what he said.

A felmagasztosultság és lelkesedés nagy napjai voltak. Az ország fegyverben, dúlt a harc a csatamezőkön, minden szívben a hazafiasság szent lángja lobogott - dobok peregtek, rezesbandák recsegtek, játékpisztolyok pukkantak, a tűzijátékok legyezői szikráztak és sisteregtek; minden kézben és az erkélyen és háztetők távolbavesző, végtelen során a lobogók szélbekócolt erdeje ragyogott a napfényben; minden reggel fiatal önkéntesek vonultak végig a széles főutcán, vidáman és nyalkán egyenruhájukban; büszke apák, anyák, testvérek, szerelmes lányok éltették őket, a túláradó érzéstől el-elcsukló hangon, amint ott mentek el előttük a csatába; esténként a zsúfolt népgyűléseken az itthonmaradottak ziháló mellel hallgatták a hazafias szónoklatokat, melyek lelkük legmélyéig felkavarták őket és melyeket szinte percenként óriási tapsvihar szakított meg, miközben csak úgy potyogtak a könnyek az arcokról; a templomokban a papok a hazához és a nemzeti zászlóhoz való hűségről prédikáltak, és a Hadak Istenéhez imádkoztak segítségért könyörögve, igaz ügyünkben - papjaink láztól fűtött ékesszólása meghatott minden hallgatót. Valóban örömteli és derűs napok voltak és az a féltucat kelekótya fráter, aki vakmerően ellenezte a háborút és némi kételkedéssel fogadta annak jogosultságát, azonnal olyan felháborodott és kemény intelemben részesült, hogy személyes biztonsága érdekében gyorsan eltűnt a láthatárról és nem zavarta többé a közhangulatot.

Vasárnap reggel. A csapatok holnap indulnak a frontra; a templom zsúfolásig telve, az önkéntesek ott állnak sorban, arcuk szinte átszellemült a harci látomásoktól - vad előretörésről, lendületes támadásról, vakmerő rohamról, szikrázó kardokról, menekülő ellenségről, tülekedésről, gomolygó füstfelhőkről, szilaj üldözésről és az ellenség végső megadásáról ábrándoznak - ...és aztán jönnek haza, harcban megedzett hősök, mindenki csak éljenzi őket, mindenki csak hódolattal közeledik feléjük, és ők úsznak a dicsőség aranytengerében. Az önkéntesek most együtt ültek boldog és büszke szeretteikkel: irigyen néztek feléjük azok a szomszédok és barátok, akiknek nincsen fiuk vagy bátyjuk, akiket a becsület mezejére küldjenek, hogy győzelemre vigyék a zászlót, vagy ha elbuknak a legszebb halállal haljanak. Az istentisztelet folyt tovább; elhangzott egy háborús fejezet az ószövetségből, elmondták az első imádságot; utána elbődült az orgona, úgy hogy a falak is beleremegtek, mire a hívek mind felemelkedtek, égő szemmel és dobogó szívvel, egyetlen hullám - majd telitorokból énekelték az iszonyú invokációt: "Ó rettenetes Isten! ki világoknak parancsolsz, harsonád mennydörgés és kardod tüzes villám..." Ezután következett a hosszú imádság. Senki sem hallott még ehhez hasonlót: ilyen szenvedélyes könyörgést, ilyen szívhez szóló költői nyelvet. Az esedékes refrénje az volt, hogy öröktől fogva irgalmas és jóságos Mennyei Atyánk viselje gondját nemeslelkű ifjú katonáinknak, őrizze és erősítse meg őket, bátorítsa őket hazafias kötelességük teljesítésében - kísérje őket áldásával, vegye őket védő karja alá a csaták napjain és a veszedelem óráiban, mindenható kezét le ne vegye róluk, adjon nekik erőt és önbizalmat, tegye őket legyőzhetetlenné a véres ütközetben - segítse őket az ellenség letiprásában, kegyelmesen adja meg nekik, zászlójuknak és hazájuknak az örök dicsőséget és becsületet -

Egy idegen lépett a templomba. Nagyon öreg volt, és lassú, hangtalan léptekkel botorkált előre, végig a főhajón; szemét le nem vette volna a papról; hosszú, sovány testéről bokáig érő ruha csüngött, kalapja nem volt, hófehér haja, mint a tajték zuhogott, tenger habjaként, a vállára; aszott képe természetellenesen sápadt - kísértetek nem ilyen fehérek. Minden szem csak őrá figyelt, mindenki csak az öreget leste. És az öreg csak ment tovább csendesen. Meg nem állt volna egy pillanatra sem, felment a szószékre, a prédikátor mellé, és ott megállt. Várt. A pap, aki nem is vette észre, hogy valaki áll mellette, csukott szemmel folytatta szívbemarkoló imáját, míg végül is a következő szavakkal fejezte be, izzó áhítattal könyörögve: "Mindenható Úristen, hazánk Atyja és lobogónk Védelmezője, áldd meg fegyvereinket, és vezess minket a győzelemre!"

Az idegen megérintette a pap karját, intett neki, hogy álljon félre, mire a pap valóban riadtan odább húzódott. Az öreg odalépett a helyére. Néhány pillanatig prófétai szemekkel nézett végig a csodálattól sóbálvánnyá vált hallgatókon - az öreg szemében misztikus fény lobogott. Utána mélyen zengő hangon a következőket mondta:

- Az Isten trónusától jövök hozzátok és izenetet hozok nektek a Mindenhatótól! - Ezek a szavak úgy érték a hívőket, mint a villámcsapás; lehet, hogy az idegen is észrevette, de nem mutatta. - Az Úr hallotta az ő szolgájának, a ti pásztorotoknak imáját és teljesíteni is fogja az ő kéréseit, feltéve, ha azok után is még ez lesz a vágyatok, miután megmagyaráztam nektek ennek az imának jelentőségét - úgy értem: egész jelentőségét. Mert ez az ima is olyan, mint az emberek többi imádsága, az, aki elmondja, többet kér benne, semmint sejtené - hacsak nem gondolkozik és elmélkedik egy kissé a dolgokon.

Az Isten és a ti szolgátok elimádkozta az imáját. Vajon gondolkozott-e rajta vagy elmélkedett-e fölötte? Egy ima volt ez? Nem. Kettő. Az egyik benne van a szavakban - a másik nincs. Mind a kettő elérkezett Annak füléhez, Aki meghallgatja minden könyörgésünket, azt is, amit szóval kimondunk, azt is, amit nem mondunk ki. Eszmélkedjetek ezen kissé és el ne felejtsétek. Hogyha valami áldásért könyörögtök - vigyázzatok! Nehogy ez az áldás ugyanakkor akaratlanul átok legyen felebarátaitokon. Mikor azért imádkoztok, hogy az Isten áldja meg esővel a búzátokat, mert különben elszárad: ezzel a könyörgéssel lehet, hogy olyasmit kértek, ami átok a szomszéd búzájára, melynek nem kell eső, sőt az eső tán meg is rothasztaná. Hallottátok a ti szolgátok imáját - a szavakba foglalt részét. Engem azért küldött hozzátok az Isten, hogy azt a másik részét foglaljam szavakba - azt a részt, melyet lelkipásztorotok is, magatok is szívetek mélyéből, forró áhítattal és némán elimádkoztatok. Talán tudatlanul? Talán nem is gondoltatok rá? Ó, adná az Isten, hogy így legyen! Hallottátok a szavakat: "Ó, Mindenható Isten, adj nekünk győzedelmet!" És ez elég. A kimondott imádság lényege teljes egészében benne van ezekben a sokatmondó szavakban. Cifrázásokra itt nem is volt szükség. Mikor a győzelemért imádkoztatok, sok olyan ki nem mondott következményért is imádkoztatok, melyek a győzelem után jönnek csak: jönnek, kell hogy jöjjenek, elkerülhetetlenül. A Mindenható Atya, kinek figyelmes fülét semmi sem kerüli el, hallotta az ima ki nem mondott felét is. És megparancsolta nekem, hogy én mondjam ki azt. Figyeljetek!

Miatyánk ki vagy a mennyekben: ezek a fiatal hazafiak, szívünk bálványai most hadba vonulnak - Atyánk, légy mellettük! Hiszen lélekben mi is velük megyünk, elhagyva szeretett tűzhelyünket és otthonunk békéjét és melegét, hogy megsemmisítsük ellenségeinket. Ó, Egek Ura, segíts bennünket, hogy ágyúink véres cafatokra tépjék az ellenség katonáit, add, hogy virágzó rétjeiket hazafias halottaik hideg tetemei borítsák, kínjaikban fetrengő sebesültjeik jaját elfojtsa az ágyúdörej, hogy szerény otthonukat a pokol tüze hamvassza el, hogy ártatlan özvegyeik szívét gyógyíthatatlan fájdalom gyötörje, hogy hajléktalanul bolyongjanak apró gyermekeikkel, száműzöttként és testvértelenül, letarolt földjük pusztaságain, rongyokban, éhesen, szomjasan, nyáron az égető nap, télen a jeges viharok játékaként összetört lélekkel, minden kínszenvedés kísértetei, akik a sír menedékéért esdekelnek Hozzád, de Te nem adod meg nekik - miértünk, ó Uram, akik imádunk téged, miértünk törd le utolsó reményüket, szívd ki utolsó vércseppjüket, hosszabbítsd meg keserű zarándoklásukat, ólomnak érezzék minden tagjukat, könnyeikkel áztasd útjaikat, és felsebzett lábuk vére fesse vörösre a havat nyomukban! Mi kérjük ezt, a szeretet szellemében, Attól, Aki a szeretet forrása és Aki örökké hűséges barátja és menedéke mindazoknak, akik nyomorúságban sínylődnek és alázatos és megtört szívvel, csak a Te segítségedet kérik. Ámen.

(Majd pár percnyi csönd után): - Ti kértétek ezt. Ha még mindig ez a kívánságtok, mondjátok meg! A Legmagasságosabb követe - vár.

Később megállapították, hogy az öreg - őrült, mivel semmi értelme sem volt annak, amit mondott.

search EN EN EN | Saját szótár | Ne fordítsátok folyton a fail to-t "nem sikerül"-nek! Egyszerűen: nem csinálja meg a dolgot (holott elvárható lenne).